Bocsánat, én nem gondoltam, hogy minden nap több csalódott ember fogja megtalálni a ruhátlan csigát az egyik korábbi bejegyzésemben, ahol meztelen hírességeket ígértem...
Hát az élet nehéz, és ha úgy vesszük, nem hazudtam. És tulajdonképpen egy picit szórakoztató is arra gondolni, hogy mit kap az, aki beesik a Google-ból...
Már pár helyen említettem, a lastminute.de irodával 259 euróba került a lanzarotei utazás. Tehát repjegy Bécsből, illeték, egy heti szállás, de kinti transzfer nélkül. Méltányos ár.
Persze nézegettem a hazai árakat is. Nem erőlteti az ember a bécsi indulást, ha éppen nem muszáj, de a magyarok által kínált, átszámítva 700-800 euróba kerülő kanári-szigeteki utazások meghozták helyettem a döntést. Nem merem (nem akarom...) kiszámolni, hogy mennyit keresnek egy-egy turnuson a magyar irodák- úgy látszik, ez a fajta árkalkuláció eredményes és sikeres továbbra is. Persze látom ám, hogy egyre többen vagy maguk szerveznek, vagy csatlakoznak egy kisebb szervezőhöz, nem a "turistagyárakat" választják.
Belegondoltam igazság szerint én is. Ha mondjuk hat fős csoportot viszek magammal, én 259 eurót fizetek az útjaikért, intézem a bécsi és a kinti transzfereket, amivel mondjuk 400 euro lesz az önköltségi ár (bár minden bizonnyal kevesebb), és odakinn én kalauzolom őket, akkor esetleg kérhetnék 600 eurót. Még mindig olcsóbb, mint a "nagy" irodák ajánlata, és cserébe garantáltan jobb és személyre szólóbb a szolgáltatás. Persze ilyet nem tehetek, hiszen ez jogszerűtlen és tisztességtelen. Hiszen a hivatal által felügyelt cégek soha nem mennek csődbe és soha nem hagyják cserben az embert- vagy mégis?
A tisztesség alapvetően nem előírások kérdése. Igen, ha engem kifizetnek, és én abból tényleg rendezem a dolgokat, gyakorlatilag a kezükbe nyomhatom a repjegyüket, a szállásfoglalást igazoló papírokat, illetve megköttetem velük az utazási biztosítást, akkor azért nagyon nagy probléma nem lehet. A nagy utazási iroda csődök esetében is az volt a gond, hogy olyan embereket utaztattak (volna) ki, akiknek nem volt a valóságban kifizetve a repülőútja, a szállása. Hát persze, hogy így aztán minden igazolás csak annyit ér, mint a papír, amire nyomtatták, azaz még annyit se.
Igyekszem jogkövető lenni, látom, hogy a kis szervezők is igyekeznek betartani a szabályokat, mégis olyan érzésem van, a törvény nem válik tisztességgé. Nem fogom árulni a német irodák olcsó útjait, saját csoportokat szervezve, de valahol megértem azokat, akik jó szolgáltatást nyújtanak szervezőként, ám egyszerűen nem akkora volumenben dolgoznak (hálistennek), hogy ötvenmilliós kauciókkal dobálózhatnának. Közben azt is tudom, ha nem lenne ez a szabályozás se, akkor még többen halásznának a zavarosban. Mert ugyan a törvény nem teremt tökéletesen tiszta viszonyokat, de a hiánya még kevésbé... És ez a mi hibánk is itt Magyarországon, akik trükközünk, akár szolgáltatunk, akár megrendelünk. No, ezen kellene túllépni egyszer.
A trükkös címadások mesterei, mint a Story Online, valószínűleg jól szórakoznak a kattintásokon, amiket a kissé túlzásokba eső címeik generálnak. Az rendben van, hogy ezek a "sajtótermékek" a csúsztatás Mozartjai, de tényleg csak így lehet valamire jutni?
Lássuk be, nem látszik manapság jó stratégiának az, hogy nagyobb erőbefektetéssel, hosszabb idő alatt állítson elő valaki hírt vagy cikket, amikor ez a cím: "Durva fogyás! Alig lehet ráismerni a színészre! Félmeztelen fotók!" jó kis pörgést hoz össze. Ja, hogy egyébként a középkorú Chris Nothról készült strandolós képek vannak a hírben, és talán nem akkora sztori, hogy egy fickó lead pár kilót, az mindegy. Fogyott? Fogyott. Hogy durván-e, ez csak megítélés kérdése. Színész? Úgy ismerik. A képeken félmeztelen? Mi az, hogy... Szóval nincs itt semmi hazugság?
Úgy gondolom, hogy a bulvárnak is megvan a maga helye, de ami szégyentelen és szánalmas egyszerre, az az, ha már minden érdemi munka helyett ilyen okosságokkal operál valaki. A címet ennek a bejegyzésnek én sem véletlenül adtam. Arra utal, hogy a divecenteren több, híres élőlény fotója van, és ezek a víz alatti jószágok semmiféle ruhát nem viselnek. Hopp, egy nudicsiga!
Szóval ezt kellene csinálni? Az ember ír két bekezdést, felé meg egy hülye címet és tuti a siker? "Cápáktól hemzsegő vízben volt a sztár!", és mehet alá a hír akárkiről, aki úszott egyet a Bahamákon- cápák biztosan vannak arra, maximum nem akkor és nem ott voltak, mint a lubickoló híresség.
Eddig is feltűnt ez a taktika, de legutóbb ez verte ki a biztosítékot (tudom, az én hibám, hogy minden szart elolvasok): Családi dráma Jakupcsek Gabriellánál! Fia gyilkosának közelében lakik a gyászoló anya!
És mi a sztori? A Jakupcseknél kifejezés arra utal, hogy az ő műsorában hangzott el a sztori, nem vele történt. A gyilkosság egy meglehetősen homályos sztori, és az, hogy az anya a gyilkostól karnyújtásnyira él, azért nem óriási meglepetés, mert egy kis faluban laknak mind a ketten.
Nem mondhatnám, hogy mondjuk a Story Online eddig is elsőszámú hírforrásom volt, de személy szerint úgy gondolom, volna egy határ, amin senkinek nem kellene túlmennie. Azt is hiszem, hogy az ikszedik ilyen apró csúsztatás után az is leszokik az efféle "tartalmas" magazinokról, aki pedig vevő a bulvársztorikra. Látom és érzékelem, hogy a hosszú írások alapvetően már elriasztják az emberek egy jelentős részét, de akkor sem lehet, hogy háromszavas címekből álló "magazinok" vegyék át előbb-utóbb az uralmat... Bár talán nem is lenne rossz. Tényleg minden szívfájdalom nélkül költözne el az ember valami távoli szigetre.
Röhej, hogy mennyit rágódik az ember a H1N1 témán.
Lelövöm a poént az elején: elmentem az oltóközpontba, beadattam magamnak a cuccot, és egyelőre még nem érzek semmit.
Az indokaim nem túl bonyolultak. Bár nem ragadott magával a hisztéria, és azt sem hiszem, hogy csipet ültetnek belém, azért az eszembe jutott, hogy két hét múlva utaznék. És egyrészt nem lenne jó, hogyha a mánia kiteljesedésével be sem engednének két tüsszentés miatt a bécsi reptér területére, vagy esetleg karanténba dugnak hazaérkezéskor. (Mondjuk ha a Kanári-szigeteken kellene ragadnom még pár hétig, az nem is akkora gáz... lehet kár volt az oltásért?) Oké, nem akarok kómába sem esni, az is tény. Nem mondom, hogy az ember mindenben megbízik, amit beadnak neki, de valahogy mégis úgy vagyok vele, most ebben látok kisebb kockázatot.
Szóval így vetődtem el az óbudai oltópontba. Úgy gondoltam, kevesen lesznek és gyorsan végzek. Ehhez képest teljesen egyedül voltam és nem végeztem gyorsan. Az egyik ajtó mögött bújt meg az oltópont, de gondolom a "hatalmas érdeklődés" miatt ment tovább a szokásos foglalkozásegészségügyi rendelés. A 20 perc alatt amit ott töltöttem egy ember volt benn folyamatosan, de ez rajtam kívül senkit nem tartott fel. Utána már pörögtünk, a nyomtatványt kitölteni 1 perc, még oltókönyvet is kaptam, aztán 3000 forintot fizettem, szuri, és kész. Nem beszéltem az orvossal a kockázatokról, és szóba sem került az a városi legenda, hogy a H1N1 oltástól autista lennék. Azért szóltam az ismerősöknek, kezdjenek gyanakodni, ha fél másodperc alatt megszámolok egy doboznyi kiborult gyufaszálat...
Közben, amíg várakoztam, el tudtam töprengeni a különféle bejelentésekről, hogy hányan oltatták be magukat. Jól hangzanak a "már tízezren keresték fel az oltópontokat" kezdetű mondatok. De most ugyebár van nagyjából kétszáz. Ha mondjuk 5 nap forgalmáról beszélünk, az azt jelent, hogy napi 2000 beoltott, ami 200 oltóközpontra vetítve napi 10 (tíz!) ember, miközben egy ember oltása összességében kb. 3-5 perc, adminisztrációval együtt. Lassan be kellene látni, hogy a különféle kapkodó világvége-propaganda nem igazán hatásos. Hogy mikor és hol siklott félre ez az egész, azt én nem tudom, csak egyszerűen látom magam körül a zavart. Ez ellen pedig nem létezik védőoltás.
Akkor pár szót arról, hogy mit is gondolok az adriai fotósversenyről, az eredményhirdetés után némi idővel.
Egyrészt jól sikerült a versenyszabályok kialakítása, kicsit frissebb lett ez a shootout-forma. Szerintem ebben nagyjából mindenki egyetért, szervezők, zsűri és versenyzők egyaránt. Minden bizonnyal ezen nem nagyon fogunk változtatni.
Jól sikerült maga a fotózós része a programnak, jó házigazda volt Géza és a Buborék, és "jó vendég" volt csapatunk. Ilyen fegyelmezett búvárcsoportot régen láttam- senki nem idétlenkedett, nem késlekedett, mindenki igyekezett okosan, szabálykövetően merülni. Meglepő volt, azok után, hogy egy csapat fotósról beszélünk, akiket pedig nem szoktak annyira kedvelni, mert hogy problémásak. Nos, így együtt már talán ciki lett volna a problémásak között a legproblémásabbnak lenni, így aztán nem volt semmi primadonnáskodás. És még az időjárással is szerencsénk volt...
A zsűri korrekten ítélkezett, szerintem az eredmény teljesen reális és igazságos. A szokásos bajom inkább azzal, hogy szeretnék még több közönségszavazatot látni- de azért nem fogok beregisztrálni, hogy tényleg több legyen... A sorrend nem változott volna ettől, szóval az eredményeket itt is korrektnek tartom. Az kiderült, hogy egy ilyen, két napos versenyen, ahol elvileg öt jó képet kell nevezni, bizony a tudatos fotósok mindig is előnyben lesznek.
A díjátadó szervezése rám maradt. Még jó, hogy a tavalyi plakettes az idén is ugyanolyan megbízhatóan, szépen dolgozott, tehát ez a része egyszerű volt a dolgoknak: kiválasztottam a díjakat, a három kisebbet és a fődíjat, megterveztem rájuk a grafikát, legyártattam és átadtam. Komolyan elégedett voltam velük, bevallom. Mint ahogy az oklevelekkel is, amiket szintén sokáig csináltam, és közben a digitális nyomdatechnikában is elmélyedhettem. Konklúzió itt is csak az, hogy a kerületben is megtalálom én a profi, megfizethető szolgáltatást, csak keresni kell. És ugyanez igaz a díjátadó helyszínére, az Aquamarina étteremhajót a Római parton senki nem ismerte, alávaló lustaságom miatt választottam, és nem csalódtunk, mert nagyon hangulatos lett a záró rendezvényünk. Persze nekem külön nagy kő esett le a szívemről, amikor elégedettségének adott hangot mindenki, tetszettek a díjak, a hajó, mert hát ezt én intéztem el, így a hibák is rajtam csapódtak volna le.
Most úgy gondolom, hogy jövőre is lesz hasonló verseny. Hogy hol és hány napos, még nem tudom, de a shootout, a zsűrizés lebonyolítása minden bizonnyal hasonló lesz. És talán még a plakett dizájnját sem kell módosítani...
Nem titkolom, nem én találtam ki, hogy a divecenter.hu rendezzen fotósversenyt az Adrián. Sőt, még csak nem is a Bunny. Igazán fel sem figyeltünk rá, hogy az idén nem lesz Submarine verseny, hiszen nem voltunk érintettek.
Aztán jött a kérdés, hogy miért nem csinálunk mi? Itt most ismét el kell áruljam, én nem mozdultam rá erre a gondolatra. De aztán abban maradtunk, tegyünk egy próbát: keressünk kinti partnert, aztán nézzük meg, van-e annyi jelentkező, akikből összejön a mezőny. Lett ez is, az is, így aztán elfogadva hogy van erre érdeklődés, nekiindultunk a komolyabb szervezésnek.
Az sem titok, hogy Bunny lényegesen többet dolgozott az ügyön, mint én. Nyilván mindent megbeszéltünk, de a munkamegosztás maradt a szokásos, ő többet szervezkedett, én meg igyekeztem a híreket gondozni. Volt, van bennem egy kis szkepticizmus, mert azért adriai fotósversenyből volt már pár, és jó lenne tényleg korrekt versenyt összehozni. Ami azért segíthet a dologban az az, hogy egy picit igyekeztünk újragondolni a hasonló versenyek tapasztalatait. Az egyik legfontosabb döntés az volt, hogy nem hagyományos nagylátó-makró kategóriákat írunk ki. Töprengtünk, mi legyen helyette, és jó tippet kaptunk Danitól, így egy számomra nagyon szimpatikus lebonyolításban állapodtunk meg. Persze ez nem titkos, a verseny előtt közzé is tesszük a legfontosabb részleteket.
A gyakorlat pedig eldönti majd, mi hogy fog működni. Péntek délelőtt nekiindulunk, aztán a Krk-en töltött két nap lehetőség szerint konfliktusmentes, jó hangulatában bízunk, no meg abban, hogy az időjárás nem tesz nekünk keresztbe. Utána zsűrizés, szavazás... Az eredményhirdetés után ráérünk a jövőről gondolodni.
A televízióban a Viasat Exploreren éppen egy horgászműsor megy. Cápára mennek. Azt találgatják, milyen fajba tartozhat a horogra akadt ragadozó. A küzdelem elkeseredett- mindkét szempontból.
Igazság szerint a cápának szurkolok. Mostanában sok-sok tévéműsor szól a lenyűgöző cápákról, ahogy búvárok úsznak velük, próbálják megismerni a viselkedésüket, és visszaszorulnak a cápatámadásokat boncolgató filmek. Persze ez utóbbiak is lehetnek korrektek és tanulságosak, hiszen a cápákról van mit tanulni. Különös, mennyire megváltozott a hozzáállás a cápákhoz a búvárok körében: lassan úgy érzik páran, hogy olyasmi dolog velük úszkálni mint a pancsolás a delfinekkel.
Azért még vannak különbségek. Én úgy tartom, hogy veszélyes lehet egy kutya vagy egy ló is, pedig ezek már rég nem a természetben élő vadállatok. Szóval ésszel kell kezelni minden élőlényekt, akár háziasított, akár nem. A cápát sem kell fogdosni, "üldözni", zaklatni. Mindent a szemnek! És talán akkor ő is pont úgy fog viselkedni veled- ha nem, akkor az kellemetlen lehet. Nem nyílt, azonnali támadásveszélyről van szó a cápák között, de az esély megvan rá. Felnőtt módon kell gondolkodni róluk, ennyi az egész. A velük való merülés pedig nagy, életre szóló élmény, én is azok közé sorolom az ilyen kalandjaimat.
Ám bevallom, karnyújtásnyira egy ilyen villámgyors ragadozótól nem voltam túl magabiztos vagy rámenős. Annyi önkontrollom volt, hogy a merülés ideje alatt képes voltam higgadtan viselkedni, de volt egy pont, amikor inkább visszamentem a hajóra. Nagyobb problémát okoz az, ha nem valljuk be a szorongást és a dolog pánikba, ebből adódóan esetleg balesetbe fordul, mint ha az első perctől kezdve igyekszünk tudatosan kezelni a félelmeinket.
Persze a fenntartásaink tudáson alapodjanak, ne bulvárhíreken. A DC-n számtalan olyan keresőtalálatunk van, ami például cápatámadásokhoz vagy adriai cápákhoz kapcsolódik. Pedig sokkal nagyobb esélyünk van arra, hogy belelépjünk egy tengeri sünbe, mint a cápával való összecsapásra. És mégis. Ebben a világban élünk, a nagy sztorikra figyelünk fel, és sokkal jobb üzlet az Emberevő cápák vérengzése című akciófilmet megcsinálni, mint a Tengeri sünök markában című opuszt. (Nekem már sikerült pár sün okozta sérülést begyűjteni, és állítom, az sem kellemes.) Így aztán úgy gondolom, van jelentősége azoknak a cápás természetfilmeknek, amelyek a cápák tiszteletére és elfogadására tanítanak.
Ám azt hiszem, még mindig sokan vannak, akik számára a horgászos film is nagyon szimpatikus: "hadd hulljanak a vérengző vadállatok". Mostanában viszont már nekik is csalódniuk kell: ebben amit most láttam, kifogták az állatot, lefotózták és visszadobták. Belegondolok a cápák helyzetébe, és nem mondom, hogy arra vágynék, hogy a számba akadt horognál fogva rángassanak fél órát egy fotó kedvéért. De még mindig jobb, mint ha fényképezőgép helyett taglóval várnának... Sajnos sok helyen megteszik ezt, és veszélybe sodorják ezzel a cápákat. Ám az ilyesfajta orvhalászok nem visznek magukkal forgatócsoportot. Őszintén remélem, hogy egyre kisebb közönsége van azoknak a műsoroknak, amelyek esztelen és indokolhatatlan mészárlásokat népszerűsítenek, legyen szó bármiféle élőlényről- és ebbe beleértem a cápát is, meg az embereket is.
A DVSC idei Bajnokok Ligája szereplése előtt pont úgy érzett az ember, mint korábban. Kapunk egy kicsi esélyt, aztán... Az esély csak esély marad.
Most, az öt meccsből négyet nyerő debreceniek szurkolójaként nagyon várom a sorsdöntő hatodik meccset. Bejutni a BL-csoportkörbe, ez egy nem futballszurkoló számára is jól hangozhat, de egy lokista számára nagyjából olyan, mint a Meseország. Bár milliárdok röpködnek, és én is tudom, mennyi pénzről van itt szó, mégis még mindig a sportérték, a diadal az, ami igazán lelkesíti az embert. A lelátón lelkesedni nem azért szoktam, mert utána kapok pár ezrest... Magyar csapat elvétve tud valami olyat tenni, ami megér egy rövid hírt az UEFA-honlapon- most a DVSC-nek sikerült ez.
Persze lehet mondani, ez a sorsolás könnyebb, mint a korábbiak. De hát mi számít könnyűnek egy magyar csapat számára? Tavaly az MTK 0-7-es összesítéssel esett ki a Fenerbahce ellen. A DVSC-t előtte a svéd bajnok állította meg. De oktatta a DVSC-t a macedón Rabonticski, a Manchester United is, a korábbi magyar bajnokokat pedig simán búcsúztatta a Celtic, a Sparta Praha, Rosenborg, a Hajduk vagy a Dinamo Zágráb. A riválisok között voltak verhetetlennek tűnők- ezeket az idén a változások miatt tényleg elkerülte a DVSC, de azért a korábbi években bőven volt olyan magyarverő csapat, amihez hasonló kvalitású most is jöhetett. Jött is; a svéd bajnok mindjárt az első fordulóban, a lengyel bajnokot meglepetésre búcsúztató észtek, végül a bolgár bajnok. A magyar foci mai helyzetében egyik párosításnál sem a DVSC volt az esélyes.
És mégis, ott áll most a siker kapujában a Debrecen, sőt, még egy nagyon rossz forgatókönyv és kiesés esetén is várna rá még hat meccs az Európa Ligában. Ilyenkor már nincs értelme az esélyek mélyelemzésének- ki kell menni a pályára és hozni kell a meccset valahogy. Az utóbbi évek nemzetközi kudarcai kétkedővé teszik a magyar futballkedvelőket, de most kivételesen sikerült valami. Tudom, hogy nem nagy győzelmekről van szó. Ám eszembe jut, hányszor szólt tudósítás keményen küzdő, többet érdemlő magyar csapatról, ami balszerencsés módon elbukott. Évek múltán csak annyi látszik, hogy a rivális ment tovább, idegenben lőtt góllal vagy tizenegyessel, vagy bárhogy, és nem a mieink. Jobban örülök a szerencsés, kiverekedett sikernek, mint a szép játékkal elszenvedett vereségnek.
Most persze van némi izgalom az országban, legalábbis a szurkolók egy része akkor is örülne a DVSC BL-be jutásának, ha egyébként más hazai csapatért szorít. Nem mindenki, de ezt nem is várom el. Olvasgattam Fradi-fórumot, láttam, hogy van aki 3-1-es bolgár győzelmet szeretne látni. Őszintétlen lenne azt mondani, hogy én meg az FTC sikereinek szurkolok olyan marhára, szóval ez az én számomra nem elfogadhatatlan. Nincs, és nem is lehet 100 százalékban egységes futball szurkolótábor. Ez pont velejár azzal, hogy a foci egészen más közegben mozog, mint a többi sportág, és nem is szeretem az olyan álságos véleményeket, hogy mindenkinek a Loki mellé kell állni. Szurkoljon az, aki szereti a focit, a magyar sikereket, a Debrecent. A többiek meg úgyis azt szeretnék, hogy a következő évben a saját csapatukért szoríthathassanak, a rivális nem érdekli őket- ez is egy magyarázható felfogás.
A lényeg az, hogy most így vagy úgy, de megint a foci a téma. Igazságtalan, hogy Kovács Katalin huszonhetedik világbajnoki címének jóval kisebb hullámverése van, mint egy esetleges debreceni BL-szereplésnek. Még akkor is, ha tudjuk, milyen iszonyatos konkurenciaharc van az európai futballban, hogy klubszinten a hazai bajnokságban és a nemzetközi kupában egyaránt vérre menő küzdelmek vannak minden országban. (A logika azt súgja, hogy ha egy válogatottban 2-3 világbajnoki címmel valaki még lúzernek számít, akkor ott a nemzetközi versengés legalábbis erősen korlátozott pár országra.) Más liga ez. De akit ez felháborít, nyugodtan gondoljon arra, hogy fontos és meghatározó műveszek, tudósok helyett sokkal több figyelmet és nyilvánosságot kap Kelemen Anna, Geronazzo Mária vagy Gáspár Győző. Ez nem igazságos, mégis így van. A sport sem az, de ott meg végképp mindennek a halála lenne valami egyenlősdi.
Eh, de soká lesz még a kedd este... Írogathatnék még órákat, de mind csak időtöltés (időhúzás?) addig, amíg megszólal az első sípszó. Pontosabban: amíg az utolsó sípszó el nem hangzik. Addig marad a feszült izgatottság.
Amikor volt a DC-n az emlékezetes hirdető-fórum lekapcsolásának ügye, akkor én morcos lettem. Nem a hirdető miatt sajog a szívem- minőségi munkával, jó szolgáltatással kell meggyőzni az embereket, nem pedig efféle csatározással. Mindegy, ez egy dolog.
De az egy egészen más dolog, hogy időnként sok időt ölök cikkekbe (értelemszerűen még fordítani sem csak 1-2 perc kérdése), néha videót vágok mellé, gyűjtöm az infókat és gyúrom az anyagot. (Megjegyzem, még ha a hirdető megkér, és jórészt a mi munkánk van a PR-cikkekben, azt is igyekszünk alaposan csinálni.) Próbál az ember érdekes, érdemi búváros témákat feldolgozni. És akkor azt látni, hogy beszólogatásba, vagy értelmetlen kellemetlenkedésbe megy át a fórum, és a sok, számomra sokkal fontosabb és sok időmbe kerülő cikk az mintha nem is létezne, nos az bánt. Nem tartom magam csodálatosnak és megismételhetetlennek, nyilván az írásaimban is van hiba, de ha ennyire nem érdemes munkát tenni bele, akkor nem is fontos csinálnom. Nem sok pénz jön be nekem ebből, egészen nyugodtan váltok, ha semmi értelme nincs izmozni. Nyilván a "fizetségem" jelentős része az elégedettség, ha úgy érzem, valami értelmeset és/vagy hasznosat jelentetek meg. Enélkül sok értelme nincs.
Amikor emberektől rendszeresen visszajön a "dc sem olyan mint rég" megjegyzés, arra azt mondom, hogy egyrészt hálistennek, mert sokkal nagyobb, sokkal forgalmasabb, sokkal több szolgáltatással, másrészt meg haragszom. Ma is meg lehet keresni, ma sem vagyunk olyan búváristenek, akikhez már szólni sem lehet és aranypohárból isszuk a portóit a baráti sörözések helyett. Szóval kissé kezd elég lenni ebből. Azt csinál mindenki amit akar, és ott olvas, fórumozik ahol akar- de ez rám éppen úgy igaz. Hogy az oldal nagyobb, akkor az azt jelenti, hogy a mögöttük álló emberekbe is nagyobbat kell rúgni? Érdekes logika. Csak a helyzet az, hogy mivel nekem nem létszükséglet, nem is fogom elvtelenül bárkitől elfogadni azt, amit nem is kell elfogadnom.
Nem fenyegetés ez, csak időnként elborul az agyam a köcsögöléstől, az van. Megvagyok mindezek nélkül is, nagyon is jól. És ennyit az én szubjektív véleményemről, mert olyanom is van.