BúvárBlog

Röhej, hogy mennyit rágódik az ember a H1N1 témán.

Lelövöm a poént az elején: elmentem az oltóközpontba, beadattam magamnak a cuccot, és egyelőre még nem érzek semmit.

Az indokaim nem túl bonyolultak. Bár nem ragadott magával a hisztéria, és azt sem hiszem, hogy csipet ültetnek belém, azért az eszembe jutott, hogy két hét múlva utaznék. És egyrészt nem lenne jó, hogyha a mánia kiteljesedésével be sem engednének két tüsszentés miatt a bécsi reptér területére, vagy esetleg karanténba dugnak hazaérkezéskor. (Mondjuk ha a Kanári-szigeteken kellene ragadnom még pár hétig, az nem is akkora gáz... lehet kár volt az oltásért?) Oké, nem akarok kómába sem esni, az is tény. Nem mondom, hogy az ember mindenben megbízik, amit beadnak neki, de valahogy mégis úgy vagyok vele, most ebben látok kisebb kockázatot.

Szóval így vetődtem el az óbudai oltópontba. Úgy gondoltam, kevesen lesznek és gyorsan végzek. Ehhez képest teljesen egyedül voltam és nem végeztem gyorsan. Az egyik ajtó mögött bújt meg az oltópont, de gondolom a "hatalmas érdeklődés" miatt ment tovább a szokásos foglalkozásegészségügyi rendelés. A 20 perc alatt amit ott töltöttem egy ember volt benn folyamatosan, de ez rajtam kívül senkit nem tartott fel. Utána már pörögtünk, a nyomtatványt kitölteni 1 perc, még oltókönyvet is kaptam, aztán 3000 forintot fizettem, szuri, és kész. Nem beszéltem az orvossal a kockázatokról, és szóba sem került az a városi legenda, hogy a H1N1 oltástól autista lennék. Azért szóltam az ismerősöknek, kezdjenek gyanakodni, ha fél másodperc alatt megszámolok egy doboznyi kiborult gyufaszálat...

Közben, amíg várakoztam, el tudtam töprengeni a különféle bejelentésekről, hogy hányan oltatták be magukat. Jól hangzanak a "már tízezren keresték fel az oltópontokat" kezdetű mondatok. De most ugyebár van nagyjából kétszáz. Ha mondjuk 5 nap forgalmáról beszélünk, az azt jelent, hogy napi 2000 beoltott, ami 200 oltóközpontra vetítve napi 10 (tíz!) ember, miközben egy ember oltása összességében kb. 3-5 perc, adminisztrációval együtt. Lassan be kellene látni, hogy a különféle kapkodó világvége-propaganda nem igazán hatásos. Hogy mikor és hol siklott félre ez az egész, azt én nem tudom, csak egyszerűen látom magam körül a zavart. Ez ellen pedig nem létezik védőoltás.

Akkor pár szót arról, hogy mit is gondolok az adriai fotósversenyről, az eredményhirdetés után némi idővel.

Egyrészt jól sikerült a versenyszabályok kialakítása, kicsit frissebb lett ez a shootout-forma. Szerintem ebben nagyjából mindenki egyetért, szervezők, zsűri és versenyzők egyaránt. Minden bizonnyal ezen nem nagyon fogunk változtatni.

Jól sikerült maga a fotózós része a programnak, jó házigazda volt Géza és a Buborék, és "jó vendég" volt csapatunk. Ilyen fegyelmezett búvárcsoportot régen láttam- senki nem idétlenkedett, nem késlekedett, mindenki igyekezett okosan, szabálykövetően merülni. Meglepő volt, azok után, hogy egy csapat fotósról beszélünk, akiket pedig nem szoktak annyira kedvelni, mert hogy problémásak. Nos, így együtt már talán ciki lett volna a problémásak között a legproblémásabbnak lenni, így aztán nem volt semmi primadonnáskodás. És még az időjárással is szerencsénk volt...

A zsűri korrekten ítélkezett, szerintem az eredmény teljesen reális és igazságos. A szokásos bajom inkább azzal, hogy szeretnék még több közönségszavazatot látni- de azért nem fogok beregisztrálni, hogy tényleg több legyen... A sorrend nem változott volna ettől, szóval az eredményeket itt is korrektnek tartom. Az kiderült, hogy egy ilyen, két napos versenyen, ahol elvileg öt jó képet kell nevezni, bizony a tudatos fotósok mindig is előnyben lesznek.

A díjátadó szervezése rám maradt. Még jó, hogy a tavalyi plakettes az idén is ugyanolyan megbízhatóan, szépen dolgozott, tehát ez a része egyszerű volt a dolgoknak: kiválasztottam a díjakat, a három kisebbet és a fődíjat, megterveztem rájuk a grafikát, legyártattam és átadtam. Komolyan elégedett voltam velük, bevallom. Mint ahogy az oklevelekkel is, amiket szintén sokáig csináltam, és közben a digitális nyomdatechnikában is elmélyedhettem. Konklúzió itt is csak az, hogy a kerületben is megtalálom én a profi, megfizethető szolgáltatást, csak keresni kell. És ugyanez igaz a díjátadó helyszínére, az Aquamarina étteremhajót a Római parton senki nem ismerte, alávaló lustaságom miatt választottam, és nem csalódtunk, mert nagyon hangulatos lett a záró rendezvényünk. Persze nekem külön nagy kő esett le a szívemről, amikor elégedettségének adott hangot mindenki, tetszettek a díjak, a hajó, mert hát ezt én intéztem el, így a hibák is rajtam csapódtak volna le.

Most úgy gondolom, hogy jövőre is lesz hasonló verseny. Hogy hol és hány napos, még nem tudom, de a shootout, a zsűrizés lebonyolítása minden bizonnyal hasonló lesz. És talán még a plakett dizájnját sem kell módosítani...

Nem titkolom, nem én találtam ki, hogy a divecenter.hu rendezzen fotósversenyt az Adrián. Sőt, még csak nem is a Bunny. Igazán fel sem figyeltünk rá, hogy az idén nem lesz Submarine verseny, hiszen nem voltunk érintettek.

Aztán jött a kérdés, hogy miért nem csinálunk mi? Itt most ismét el kell áruljam, én nem mozdultam rá erre a gondolatra. De aztán abban maradtunk, tegyünk egy próbát: keressünk kinti partnert, aztán nézzük meg, van-e annyi jelentkező, akikből összejön a mezőny. Lett ez is, az is, így aztán elfogadva hogy van erre érdeklődés, nekiindultunk a komolyabb szervezésnek.

Az sem titok, hogy Bunny lényegesen többet dolgozott az ügyön, mint én. Nyilván mindent megbeszéltünk, de a munkamegosztás maradt a szokásos, ő többet szervezkedett, én meg igyekeztem a híreket gondozni. Volt, van bennem egy kis szkepticizmus, mert azért adriai fotósversenyből volt már pár, és jó lenne tényleg korrekt versenyt összehozni. Ami azért segíthet a dologban az az, hogy egy picit igyekeztünk újragondolni a hasonló versenyek tapasztalatait. Az egyik legfontosabb döntés az volt, hogy nem hagyományos nagylátó-makró kategóriákat írunk ki. Töprengtünk, mi legyen helyette, és jó tippet kaptunk Danitól, így egy számomra nagyon szimpatikus lebonyolításban állapodtunk meg. Persze ez nem titkos, a verseny előtt közzé is tesszük a legfontosabb részleteket.

A gyakorlat pedig eldönti majd, mi hogy fog működni. Péntek délelőtt nekiindulunk, aztán a Krk-en töltött két nap lehetőség szerint konfliktusmentes, jó hangulatában bízunk, no meg abban, hogy az időjárás nem tesz nekünk keresztbe. Utána zsűrizés, szavazás... Az eredményhirdetés után ráérünk a jövőről gondolodni.

A televízióban a Viasat Exploreren éppen egy horgászműsor megy. Cápára mennek. Azt találgatják, milyen fajba tartozhat a horogra akadt ragadozó. A küzdelem elkeseredett- mindkét szempontból.

Igazság szerint a cápának szurkolok. Mostanában sok-sok tévéműsor szól a lenyűgöző cápákról, ahogy búvárok úsznak velük, próbálják megismerni a viselkedésüket, és visszaszorulnak a cápatámadásokat boncolgató filmek. Persze ez utóbbiak is lehetnek korrektek és tanulságosak, hiszen a cápákról van mit tanulni. Különös, mennyire megváltozott a hozzáállás a cápákhoz a búvárok körében: lassan úgy érzik páran, hogy olyasmi dolog velük úszkálni mint a pancsolás a delfinekkel.

Azért még vannak különbségek. Én úgy tartom, hogy veszélyes lehet egy kutya vagy egy ló is, pedig ezek már rég nem a természetben élő vadállatok. Szóval ésszel kell kezelni minden élőlényekt, akár háziasított, akár nem. A cápát sem kell fogdosni, "üldözni", zaklatni. Mindent a szemnek! És talán akkor ő is pont úgy fog viselkedni veled- ha nem, akkor az kellemetlen lehet. Nem nyílt, azonnali támadásveszélyről van szó a cápák között, de az esély megvan rá. Felnőtt módon kell gondolkodni róluk, ennyi az egész. A velük való merülés pedig nagy, életre szóló élmény, én is azok közé sorolom az ilyen kalandjaimat.

Ám bevallom, karnyújtásnyira egy ilyen villámgyors ragadozótól nem voltam túl magabiztos vagy rámenős. Annyi önkontrollom volt, hogy a merülés ideje alatt képes voltam higgadtan viselkedni, de volt egy pont, amikor inkább visszamentem a hajóra. Nagyobb problémát okoz az, ha nem valljuk be a szorongást és a dolog pánikba, ebből adódóan esetleg balesetbe fordul, mint ha az első perctől kezdve igyekszünk tudatosan kezelni a félelmeinket.

Persze a fenntartásaink tudáson alapodjanak, ne bulvárhíreken. A DC-n számtalan olyan keresőtalálatunk van, ami például cápatámadásokhoz vagy adriai cápákhoz kapcsolódik. Pedig sokkal nagyobb esélyünk van arra, hogy belelépjünk egy tengeri sünbe, mint a cápával való összecsapásra. És mégis. Ebben a világban élünk, a nagy sztorikra figyelünk fel, és sokkal jobb üzlet az Emberevő cápák vérengzése című akciófilmet megcsinálni, mint a Tengeri sünök markában című opuszt. (Nekem már sikerült pár sün okozta sérülést begyűjteni, és állítom, az sem kellemes.) Így aztán úgy gondolom, van jelentősége azoknak a cápás természetfilmeknek, amelyek a cápák tiszteletére és elfogadására tanítanak.

Ám azt hiszem, még mindig sokan vannak, akik számára a horgászos film is nagyon szimpatikus: "hadd hulljanak a vérengző vadállatok". Mostanában viszont már nekik is csalódniuk kell: ebben amit most láttam, kifogták az állatot, lefotózták és visszadobták. Belegondolok a cápák helyzetébe, és nem mondom, hogy arra vágynék, hogy a számba akadt horognál fogva rángassanak fél órát egy fotó kedvéért. De még mindig jobb, mint ha fényképezőgép helyett taglóval várnának... Sajnos sok helyen megteszik ezt, és veszélybe sodorják ezzel a cápákat. Ám az ilyesfajta orvhalászok nem visznek magukkal forgatócsoportot. Őszintén remélem, hogy egyre kisebb közönsége van azoknak a műsoroknak, amelyek esztelen és indokolhatatlan mészárlásokat népszerűsítenek, legyen szó bármiféle élőlényről- és ebbe beleértem a cápát is, meg az embereket is.

...és más nem számít.

A DVSC idei Bajnokok Ligája szereplése előtt pont úgy érzett az ember, mint korábban. Kapunk egy kicsi esélyt, aztán... Az esély csak esély marad.

Most, az öt meccsből négyet nyerő debreceniek szurkolójaként nagyon várom a sorsdöntő hatodik meccset. Bejutni a BL-csoportkörbe, ez egy nem futballszurkoló számára is jól hangozhat, de egy lokista számára nagyjából olyan, mint a Meseország. Bár milliárdok röpködnek, és én is tudom, mennyi pénzről van itt szó, mégis még mindig a sportérték, a diadal az, ami igazán lelkesíti az embert. A lelátón lelkesedni nem azért szoktam, mert utána kapok pár ezrest... Magyar csapat elvétve tud valami olyat tenni, ami megér egy rövid hírt az UEFA-honlapon- most a DVSC-nek sikerült ez.

Persze lehet mondani, ez a sorsolás könnyebb, mint a korábbiak. De hát mi számít könnyűnek egy magyar csapat számára? Tavaly az MTK 0-7-es összesítéssel esett ki a Fenerbahce ellen. A DVSC-t előtte a svéd bajnok állította meg. De oktatta a DVSC-t a macedón Rabonticski, a Manchester United is, a korábbi magyar bajnokokat pedig simán búcsúztatta a Celtic, a Sparta Praha, Rosenborg, a Hajduk vagy a Dinamo Zágráb. A riválisok között voltak verhetetlennek tűnők- ezeket az idén a változások miatt tényleg elkerülte a DVSC, de azért a korábbi években bőven volt olyan magyarverő csapat, amihez hasonló kvalitású most is jöhetett. Jött is; a svéd bajnok mindjárt az első fordulóban, a lengyel bajnokot meglepetésre búcsúztató észtek, végül a bolgár bajnok. A magyar foci mai helyzetében egyik párosításnál sem a DVSC volt az esélyes.

És mégis, ott áll most a siker kapujában a Debrecen, sőt, még egy nagyon rossz forgatókönyv és kiesés esetén is várna rá még hat meccs az Európa Ligában. Ilyenkor már nincs értelme az esélyek mélyelemzésének- ki kell menni a pályára és hozni kell a meccset valahogy. Az utóbbi évek nemzetközi kudarcai kétkedővé teszik a magyar futballkedvelőket, de most kivételesen sikerült valami. Tudom, hogy nem nagy győzelmekről van szó. Ám eszembe jut, hányszor szólt tudósítás keményen küzdő, többet érdemlő magyar csapatról, ami balszerencsés módon elbukott. Évek múltán csak annyi látszik, hogy a rivális ment tovább, idegenben lőtt góllal vagy tizenegyessel, vagy bárhogy, és nem a mieink. Jobban örülök a szerencsés, kiverekedett sikernek, mint a szép játékkal elszenvedett vereségnek.

Most persze van némi izgalom az országban, legalábbis a szurkolók egy része akkor is örülne a DVSC BL-be jutásának, ha egyébként más hazai csapatért szorít. Nem mindenki, de ezt nem is várom el. Olvasgattam Fradi-fórumot, láttam, hogy van aki 3-1-es bolgár győzelmet szeretne látni. Őszintétlen lenne azt mondani, hogy én meg az FTC sikereinek szurkolok olyan marhára, szóval ez az én számomra nem elfogadhatatlan. Nincs, és nem is lehet 100 százalékban egységes futball szurkolótábor. Ez pont velejár azzal, hogy a foci egészen más közegben mozog, mint a többi sportág, és nem is szeretem az olyan álságos véleményeket, hogy mindenkinek a Loki mellé kell állni. Szurkoljon az, aki szereti a focit, a magyar sikereket, a Debrecent. A többiek meg úgyis azt szeretnék, hogy a következő évben a saját csapatukért szoríthathassanak, a rivális nem érdekli őket- ez is egy magyarázható felfogás.

A lényeg az, hogy most így vagy úgy, de megint a foci a téma. Igazságtalan, hogy Kovács Katalin huszonhetedik világbajnoki címének jóval kisebb hullámverése van, mint egy esetleges debreceni BL-szereplésnek. Még akkor is, ha tudjuk, milyen iszonyatos konkurenciaharc van az európai futballban, hogy klubszinten a hazai bajnokságban és a nemzetközi kupában egyaránt vérre menő küzdelmek vannak minden országban. (A logika azt súgja, hogy ha egy válogatottban 2-3 világbajnoki címmel valaki még lúzernek számít, akkor ott a nemzetközi versengés legalábbis erősen korlátozott pár országra.) Más liga ez. De akit ez felháborít, nyugodtan gondoljon arra, hogy fontos és meghatározó műveszek, tudósok helyett sokkal több figyelmet és nyilvánosságot kap Kelemen Anna, Geronazzo Mária vagy Gáspár Győző. Ez nem igazságos, mégis így van. A sport sem az, de ott meg végképp mindennek a halála lenne valami egyenlősdi.

Eh, de soká lesz még a kedd este... Írogathatnék még órákat, de mind csak időtöltés (időhúzás?) addig, amíg megszólal az első sípszó. Pontosabban: amíg az utolsó sípszó el nem hangzik. Addig marad a feszült izgatottság.

Amikor volt a DC-n az emlékezetes hirdető-fórum lekapcsolásának ügye, akkor én morcos lettem. Nem a hirdető miatt sajog a szívem- minőségi munkával, jó szolgáltatással kell meggyőzni az embereket, nem pedig efféle csatározással. Mindegy, ez egy dolog.

De az egy egészen más dolog, hogy időnként sok időt ölök cikkekbe (értelemszerűen még fordítani sem csak 1-2 perc kérdése), néha videót vágok mellé, gyűjtöm az infókat és gyúrom az anyagot. (Megjegyzem, még ha a hirdető megkér, és jórészt a mi munkánk van a PR-cikkekben, azt is igyekszünk alaposan csinálni.) Próbál az ember érdekes, érdemi búváros témákat feldolgozni. És akkor azt látni, hogy beszólogatásba, vagy értelmetlen kellemetlenkedésbe megy át a fórum, és a sok, számomra sokkal fontosabb és sok időmbe kerülő cikk az mintha nem is létezne, nos az bánt. Nem tartom magam csodálatosnak és megismételhetetlennek, nyilván az írásaimban is van hiba, de ha ennyire nem érdemes munkát tenni bele, akkor nem is fontos csinálnom. Nem sok pénz jön be nekem ebből, egészen nyugodtan váltok, ha semmi értelme nincs izmozni. Nyilván a "fizetségem" jelentős része az elégedettség, ha úgy érzem, valami értelmeset és/vagy hasznosat jelentetek meg. Enélkül sok értelme nincs.

Amikor emberektől rendszeresen visszajön a "dc sem olyan mint rég" megjegyzés, arra azt mondom, hogy egyrészt hálistennek, mert sokkal nagyobb, sokkal forgalmasabb, sokkal több szolgáltatással, másrészt meg haragszom. Ma is meg lehet keresni, ma sem vagyunk olyan búváristenek, akikhez már szólni sem lehet és aranypohárból isszuk a portóit a baráti sörözések helyett. Szóval kissé kezd elég lenni ebből. Azt csinál mindenki amit akar, és ott olvas, fórumozik ahol akar- de ez rám éppen úgy igaz. Hogy az oldal nagyobb, akkor az azt jelenti, hogy a mögöttük álló emberekbe is nagyobbat kell rúgni? Érdekes logika. Csak a helyzet az, hogy mivel nekem nem létszükséglet, nem is fogom elvtelenül bárkitől elfogadni azt, amit nem is kell elfogadnom.

Nem fenyegetés ez, csak időnként elborul az agyam a köcsögöléstől, az van. Megvagyok mindezek nélkül is, nagyon is jól. És ennyit az én szubjektív véleményemről, mert olyanom is van.

Sokat vertem mostanában a billentyűzetet. A dc-s hírgyártás mellett máshova is be kellett dolgoznom, és ennek folyományaként autószakértő lettem. (Húha.) És szakértőként nagy szakértelemmel választottam ki egy használt autót, amire lecseréltem a régebbit. (Még inkább húha.)

Azért nem kell meglepetésre számítani: a régi Nissan Primera helyett vettem egy generációval újabbi, de így sem túl fiatal Nissan Primerát. Van benne klíma, és a másikhoz képest még futóműnek is mondható szerkezettel is büszkélkedhet. Az összecsiszolódáshoz nem kell nagy idő, mert nagyjából ugyanolyan a kettő, hasonló a kialakítás, ismerősek a kezelőszervek, no meg a viszonylagos lomhaság de ezzel párosuló kedvező fogyasztás is. Pár apró-cseprő dolgot meg kellett csináltani, vagy saját kezűleg javítani, ezek jelentős részén már túl is vagyok.

És így aztán térhetek is vissza a billentyűzet gyötréséhez: hírgyártok, és még mindig írok autós témában is. Meg belefogtam valamibe, de ez inkább csak mellékszál. Amikor külföldön vagyok, és napokig nem értesülök semmilyen hírről, néha örülnék egy nagyon nyers, jellemzően a lényegre koncentráló összefoglaló oldalnak. Csináltam valami ilyesmit én hát, blog formában, egy-egy nap általam érdekesebbnek gondolt híreit szedem össze, kis körítéssel, hogy ne csak 6-7 címet lehessen látni. Természetesen linkek is vannak az egyes hírekre. Egy szó mint száz, egy hét történésanyagát elég gyorsan át lehet futni, teszek bele közéleti, gazdasági, sport anyagokat, meg pár egyebet ami valamiért tetszett nekem. Szigorúan szubjektíven. Ami nincs benne: a bulvár legalja, illetve képek se, hogy gyors legyen. Ha valaki arról akar olvasni, hogy kire haragszik Győzike, és dubajoznak-e a magyar modellek, akkor az én kis hírzanzámmal nem fog sokra menni. Sajnálom.

Apropó, a cím: http://hirzanza.blog.hu/

Olvasom az indexen, hogy az USA-ban egy felmérés szerint már majdnem félmillió ember van, akinek az elsőszámú pénzkereseti forrása a blogolás.

Őszintén szólva én is kétlem ezt. No nem azért, mintha ez a blog olyan kurrens árucikk lenne, és mégsem keresek vele pénzt- nem, szó sincs arról, hogy ezt professzionális tevékenységnek szánom. Sőt, éppen ez az értetlenségem oka: én az úgymond hivatásos írogatásaimat máshova (elsősorban persze a divecenterre) szánom. A blog persze személyesebb hangvételű lehet, de a másik fele a történetnek az, hogy a számtalan kiegészítő funkció, ami mondjuk egy jó weboldalt, sajtóterméket érdekessé tehet az maximum nyomokban van meg egy átlagblogon: kommentálni lehet az írásokat. Hát nagy dolog.

Szóval a blogolás számomra maximum annyit jelent, hogy pár személyes élményt megírjak ötletszerűen, vagy pár hírhez személyesebb kommentárt fűzzek. És ez szerintem a legtöbb blognál ugyanígy van. Ha az embernek nincs nagy kedve hozzá, nem írja, vagy csak annyit szúr be, hogy ma nem volt kedve felkelni. Persze lehet, hogy külföldön más, léteznek "insider" pletyka- vagy techblogok, de ezek szerintem már akkor sem voltak függetlenek, amikor indultak- és ha fizetnek az írásért, végképp nem azok.

Azaz egy másféle kommunikációs és marketingcsatornáról van szó, nem másról. Meglepne a sok főállású blogger már csak azért is, mert elkezdtem magamban kombinálni: ugyebár elvileg nem rúgták még százezrével odakinn se a marketingeseket, PR-osokat, újságírókat, és melléjük még felzárkózik több százezer fizetett semmittevő? Hááát... Így válság idején érdekes, hogy erre még mindig van pénz. Méghozzá ilyen sok! Ha százezer blogger évi 50,000 dollárt keres, ez 5,000,000,000 dollár évente. Ötmilliárd dollár! És ez szerény becslés, a cikk ennél jóval többet ír- több tíz milliárd dolláros iparág lenne a személyes, pletyka vagy szakmai bejegyzések írogatása?

Ha ez igaz, akkor ne várjunk gyors kilábalást a válságból. Sőt, lehet, hogy válság sincs, ha ez így működhet.

Ha felvetődne, miért is írtam ide kevesebbet...

Nos, sokat írok a divecenterre, ezt valószínűleg tudják akik ismernek. De mellette meg több tucatnyi autóismertőt is összehoztam. Igyekszik az ember jó munkát végezni, de hónapokon át csak dolgoztam, miközben a honlap még nem élt, szóval meg sem tudtam mutatni. A nevem most sincs feltüntetve, de legalább már ott vannak az írások, nem az űrbe lötték ki őket.

Ez az a honlap, egyébként:

http://autostat.hu/

A Cikk kereső fejezetben vannak az én anyagaim, pl. az Alfa Romeo, Audi, Chevrolet, Citroen, Nissan volt az én márkám.

Igen, ez ilyen sok cikket jelent. Hát, ezért volt az, hogy esténként már ide írogatni nem sok lelkierőm maradt. A DC-n meg sok-sok-sok írás van, lehetőség szerint vissza akarom szorítani a magyar oldalakról átvett anyagokat, inkább érdekes fordítások, és olyan saját cikkek írása volt most napirenden, amivel egy kicsi izgalmat lehet hozni a búvár közbeszédbe. Nyilván nincs arra energia, hogy minden napra "kitaláljak" valami szenzációt, de azért lehet is és kell is olyan témákat felvetni, amelyek túlmutatnak a tipikus híreken.

Remélhetően időnként sikerül.