A DVSC idei Bajnokok Ligája szereplése előtt pont úgy érzett az ember, mint korábban. Kapunk egy kicsi esélyt, aztán... Az esély csak esély marad.
Most, az öt meccsből négyet nyerő debreceniek szurkolójaként nagyon várom a sorsdöntő hatodik meccset. Bejutni a BL-csoportkörbe, ez egy nem futballszurkoló számára is jól hangozhat, de egy lokista számára nagyjából olyan, mint a Meseország. Bár milliárdok röpködnek, és én is tudom, mennyi pénzről van itt szó, mégis még mindig a sportérték, a diadal az, ami igazán lelkesíti az embert. A lelátón lelkesedni nem azért szoktam, mert utána kapok pár ezrest... Magyar csapat elvétve tud valami olyat tenni, ami megér egy rövid hírt az UEFA-honlapon- most a DVSC-nek sikerült ez.
Persze lehet mondani, ez a sorsolás könnyebb, mint a korábbiak. De hát mi számít könnyűnek egy magyar csapat számára? Tavaly az MTK 0-7-es összesítéssel esett ki a Fenerbahce ellen. A DVSC-t előtte a svéd bajnok állította meg. De oktatta a DVSC-t a macedón Rabonticski, a Manchester United is, a korábbi magyar bajnokokat pedig simán búcsúztatta a Celtic, a Sparta Praha, Rosenborg, a Hajduk vagy a Dinamo Zágráb. A riválisok között voltak verhetetlennek tűnők- ezeket az idén a változások miatt tényleg elkerülte a DVSC, de azért a korábbi években bőven volt olyan magyarverő csapat, amihez hasonló kvalitású most is jöhetett. Jött is; a svéd bajnok mindjárt az első fordulóban, a lengyel bajnokot meglepetésre búcsúztató észtek, végül a bolgár bajnok. A magyar foci mai helyzetében egyik párosításnál sem a DVSC volt az esélyes.
És mégis, ott áll most a siker kapujában a Debrecen, sőt, még egy nagyon rossz forgatókönyv és kiesés esetén is várna rá még hat meccs az Európa Ligában. Ilyenkor már nincs értelme az esélyek mélyelemzésének- ki kell menni a pályára és hozni kell a meccset valahogy. Az utóbbi évek nemzetközi kudarcai kétkedővé teszik a magyar futballkedvelőket, de most kivételesen sikerült valami. Tudom, hogy nem nagy győzelmekről van szó. Ám eszembe jut, hányszor szólt tudósítás keményen küzdő, többet érdemlő magyar csapatról, ami balszerencsés módon elbukott. Évek múltán csak annyi látszik, hogy a rivális ment tovább, idegenben lőtt góllal vagy tizenegyessel, vagy bárhogy, és nem a mieink. Jobban örülök a szerencsés, kiverekedett sikernek, mint a szép játékkal elszenvedett vereségnek.
Most persze van némi izgalom az országban, legalábbis a szurkolók egy része akkor is örülne a DVSC BL-be jutásának, ha egyébként más hazai csapatért szorít. Nem mindenki, de ezt nem is várom el. Olvasgattam Fradi-fórumot, láttam, hogy van aki 3-1-es bolgár győzelmet szeretne látni. Őszintétlen lenne azt mondani, hogy én meg az FTC sikereinek szurkolok olyan marhára, szóval ez az én számomra nem elfogadhatatlan. Nincs, és nem is lehet 100 százalékban egységes futball szurkolótábor. Ez pont velejár azzal, hogy a foci egészen más közegben mozog, mint a többi sportág, és nem is szeretem az olyan álságos véleményeket, hogy mindenkinek a Loki mellé kell állni. Szurkoljon az, aki szereti a focit, a magyar sikereket, a Debrecent. A többiek meg úgyis azt szeretnék, hogy a következő évben a saját csapatukért szoríthathassanak, a rivális nem érdekli őket- ez is egy magyarázható felfogás.
A lényeg az, hogy most így vagy úgy, de megint a foci a téma. Igazságtalan, hogy Kovács Katalin huszonhetedik világbajnoki címének jóval kisebb hullámverése van, mint egy esetleges debreceni BL-szereplésnek. Még akkor is, ha tudjuk, milyen iszonyatos konkurenciaharc van az európai futballban, hogy klubszinten a hazai bajnokságban és a nemzetközi kupában egyaránt vérre menő küzdelmek vannak minden országban. (A logika azt súgja, hogy ha egy válogatottban 2-3 világbajnoki címmel valaki még lúzernek számít, akkor ott a nemzetközi versengés legalábbis erősen korlátozott pár országra.) Más liga ez. De akit ez felháborít, nyugodtan gondoljon arra, hogy fontos és meghatározó műveszek, tudósok helyett sokkal több figyelmet és nyilvánosságot kap Kelemen Anna, Geronazzo Mária vagy Gáspár Győző. Ez nem igazságos, mégis így van. A sport sem az, de ott meg végképp mindennek a halála lenne valami egyenlősdi.
Eh, de soká lesz még a kedd este... Írogathatnék még órákat, de mind csak időtöltés (időhúzás?) addig, amíg megszólal az első sípszó. Pontosabban: amíg az utolsó sípszó el nem hangzik. Addig marad a feszült izgatottság.
