BúvárBlog

Hát, a tegnapi sem a mi napunk volt. Kikaptunk.

De miért keseregnék? Magyar foci kedvelő vagyok már régesrég, és cirka 20 éve a komoly nemzetközi megmérettetések 90 százaléka ugyanilyen eredménnyel zárul. Tehát még ha be is kell valljam, hogy nagyon szerettem volna a Loki-sikerét, azt is hozzá kell tegyem, hogy semmilyen formában nem vágott hanyatt ez a sokak által arculcsapásként értékelt hazai vereség. Ugyan! Legalább nem a Rabotnicski...

Kicsit amúgyis melankolikusabb voltam. Meghalt Antonioni és Bergman, rendezők, emberek... Filmkedvelőként ez mindenképp hatással van rám. De megint jön az őszinteségi rohamom: azért mert nagy rendezőnek tartják őket, nem kell mindenkinek szeretnie is a filmjeiket. Néha Bergmantól is kifordultam magamtól, Antonioni pedig igazán sose volt kedvencem. Respektálni, de nem imádni- valahogy így vagyok utóbbival. Az előbbitől azért pár óriási erejű jelenet beugrik, az Úrvacsorából például... Különös ember lehetett ez a svéd fickó, de amit tudott, azt nagyon tudta. Sakkfiguraként húzogatott a tipikus színészeivel, akik ilyen-olyan szerepekben tűntek fel sok filmjében, és hogy nem köldöknéző művészember volt, az is jelzi, hogy megtalálta az ideális operatőrt. Nyquist, micsoda képalkotó géniusz! Szóval Bergman valami olyan pragmatikus, mégis nagy alkotó volt, mind De Sica vagy Fellini.

Nem titok: nem nagyon lesz már a jövőben hozzájuk fogható rendező. Nem azért, mert az emberek hülyébbek (többen is vagyunk ráadásul), hanem mert nincs szükség ilyen egyéniségekre. Nem nekünk, embereknek nincs rájuk szükségünk, hanem a világban, ami több, mint egy rakás kétlábonjáró élőlény. Tudjátok: az egyén Jézust kiált, a tömeg hangja mégis Barabást zúgja. Most a tömeg- és a Barabások korszakát éljük.