Élénk forgalmat generáltak cikkeink a Vörös-tengeren eltűnt búvárokról. Nem csodálom! Egyrészt sokan járunk a Vörös-tengerre, másrészt aki már búvárkodott valaha és a felszínen hullámzás, áramlás várta, tudja, milyen kellemetlenségeknek lehet kitéve a tenger hatalma mellett eltörpülő ember.

Szóval sokan olvasnak, páran hozzá is szólnak a dologhoz. Próbál mindenki konstruktív lenni, de ott dübörög a sok miért? Az első cikkben, mivel a túlélő beszámolóját még nem ismertük, csak nagyjából sejtettük, mi történt. A búvárok merültek, talán a vezetőjük emelkedett fel a rossz helyen (pletykák azt sugallják, messze nem volt merülésvezetői képesítése...), és aztán a víz vitte őket a végtelenbe...

A második írásból már kiderültek újabb részletek. A legmegdöbbentőbb az, hogy a túlélő szerint ők látták a hajót, de annak ellnére, hogy bójájuk is volt, a hajók nem látták a búvárokat a hullámok közt! Ez bizony elgondolkodtató. Valamiféle biztonságérzetet ad, hogy a zsebembe gyűrve ott van a dekóbójám, de ezek után legalábbis elgondolkodok arról, mi másra lehet még szükségem? Kicsi jelzőrakéta? Stroboszkópos lámpa? Egy kis üveg víz? Mind hasznos lehet, de mind felesleges nehezékként is szolgál. A második cikkben említett EPIRB frappáns megoldás, de ki hallott ilyenről Egyiptomban? Na ugye.

Szóval sokan vagyunk búvárok. Talán igaz, hogy felhígult a búvárok közössége, sok a kevéssé képzett, ritkán merülő, időnként nem csak magára veszélyes búvár. De bizony a profik világa sem mutat más képet, a pénz jó, a több pénz még jobb, és néhányan a biztonságon spórolnak, hogy több maradjon a zsebben. Gyakran nem is tehetnek mást, hiszen az árakat nyomja lefele a konkurrencia, és velük kell tartani, ha nem akar valaki kuncsaftot veszíteni. És nincs is baj, amíg nincs baj. Ha pedig van? Akkor az időjárás a hibás...