
Nagyjából két éve volt, hogy Nyíregyházán találkoztunk pár régi haverral. Beszélgetés, sör, ilyesmi, aztán az utcán sétálva fennhangon énekeltünk. Ám a mi közös nyelvünk nem a "magyarnóta", hanem a metál, Pokolgépet, Ossiánt dalolgattunk az éjszakában.
Az egyik régi favoritra pedig a közelmúltban a YouTube-on bukkantam rá. Az Ossián Ítéletnap című dala jó kis lendületes (magyaros...) metálzene, ha jobb studiótechnikát toltak volna alá (a kilencvenes évek legelejéről beszélünk), még jobban is szólhatott volna. De számomra az az igazán érdekes, hogy mi ezeken a kemény zenéken nőttünk fel. Ugyan ma már időnként komolytalannak tűnnek a sablonos szövegek, de mégis, valami mást, valami többet kaptunk a mai ifjaknál, akiknek a Tokio Hotel a sztár, és elsősorban Paris Hilton munkásságáról hallanak. (Persze nem kell a metálnál ragadni, a Depeche Mode, a Cure is egészen más színvonalat hozott az én tinédzserkorom nagy sztárjai közül.) Szóval az Ítéletnapban hangzik el az a négy sor, ami belém vésődött, és nagyon jó, hogy így történt:
"Nyakkendős urak a TV-ből néznek
Sok-sok mindent megígérnek
Amig ők lesznek, itt minden marad
Hazudik mind, ne hagyd magad"
Meglehet, jobb iskolák is vannak az ilyen daloknál, de ha ez jutott, és ebből tudtam tanulni, akkor ezt kell megbecsülni. Ez az igazi rocksuli! Én személy szerint nagyon örülnék, ha ma is ilyen dögös zene és célratörő szöveg hatna az iskolapadban ülőkre, mert azt már mind tudhatjuk, az iskolák falai közt kevesen készülnek fel az életre. Tudom, hogy nem Paksi Endre a kilencvenes évek Mozartja, de nekem így is kellemes emlék az a kor, amikor őszintén tudtam együtt énekelni egy koncerten a többiekkel azt, hogy A gyémántot csak a gyémánt vágja.
Végezetül pedig jöjjön a már többször emlegetett YouTube link:
Ossián - Ítéletnap