A minap ismét ment valamelyik csatornán a Pál utcai fiúk zseniális, Fábri rendezte változata. Ebben semmi meglepő nincs, jelentős rendszerességgel szokták ismételgetni. Bár ilyen film esetében ez teljesen rendjénvaló.A filmet megnézve viszont mindig eszembe jut a vitám jó apámmal, aki nem szereti. Mégpedig azért nem, mert Nemecsek borzalmasan rosszkülsejű, egérfogú kiskölyök. Ilyenkor én széttárom a karomat, és megkérdezem: milyet képzeltél? Kicsinyített Rambót? Szóval ő nehezen fogadja el, hogy ilyen másodvonalbeli emberek filmhősök legyenek.
Ami komikussá teszi a dolgot, az az, hogy az ő élete is inkább Nemecsekére emlékeztet. Nem úrigyereknek született, nem is kövezte ki senki az útját, de azért a maga módján mindenért meg tudott harcolni. Szóval afféle hétköznapi hős, kis hibákkal - mint Nemecsek. Na persze, én sem mondhatnám, hogy mindig minden az ölembe hullott volna, de azért a szüleim indulásához képest fejedelmi viszonyok vettek körül, amiért elsősorban nekik lehetek hálás. Viszont kitartásom az már nincs is annyi, mint nekik. Pszichológushoz nem járok, hogy fejlessze ilyen irányú képességemet, nekem kellene dolgozni rajta. Hogy én is jó Nemecsek legyek.
