Az öregedés kézzelfogható jele a nosztalgiázás. Én is beleesek ebbe a hibába, amikor felidézem a szépirodalommal való kacérkodásom időszakát.

Nem nehéz időben elhelyeznem a dolgot: miután befejeztem a miskolci egyetemi éveket, és Budapestre költöztem, dolgozni pedig nem dolgoztam, volt pár ötlet a fejemben, amit meg akartam valósítani. Amatőr filmes csapatot alapítottunk többekkel, az egyik vezéralak, Lóth Balázs azóta már sokadik videoklipjét rendezi, és mások is maradtak a pályán.

Mellette pedig írogattam. Rövid novellák voltak ezek, mert magamból indultam ki: lusta vagyok olvasni, tehát úgy gondoltam, más is lehet olyan lusta, mint én. Minek is túlcifrázni azt, ami röviden elmesélhető?

Hogy melyik írás mennyire sikerült, nem nekem kell megítélni. Végülis kaptam pár ugrifüles-díjat, néhány meg is jelent itt-ott, szóval láthattam nyomtatásban a nevemet. Végülis ez így rendben is van.

Be is szúrok ide kettőt a megjelent, és internetes formában is publikált írásaimból. A Nagypapa a Pergő Képekben jelent meg, eredetileg filmnovella műfaji besorolással büszkélkedhetett. A másik írás, az Egyszer az életben a Napút 2001 januári számát gazdagította, és nekem ez évek múltán is az egyik legkedvesebb írásom- akár jó, akár nem.