Néha ez a mondat jut eszembe, amint hazafele átlépem a határt.

Ausztria sem a meseország, de mégis, itt vagyunk, pár kilométeren belül biztos lesz mögötted fényszórót villogtató száguldozó, vagy irányjelzés nélkül eléd kivágó autós. Próbálnak lehúzni itt, átverni ott.

A kapud előtt hónapok óta feltúrt utcán csak a romboláshoz értenek, a lerakott majd felszedett szegélyköveket pár hét után újból lerakják, csak most 20 centivel odébb. Kinek a pénzéből? Máshol mégy az épülő úton, 40-es tábla, ahol szabálytalan vagy, és 50-nel mégy, előznek és dudálnak rád. Sietnek, gondolom.

Hallgattod a híreket, nézed az arcokat a tévében, és azt kívánod, ne értenéd egy szavukat se. Töltöd az adóbevallást, és nagyon hülyéknek kell lenni, hogy ne lásd, mennyi helyen lehetne egyszerűsíteni. De éppen az a lényeg, hogy hibázz. Az szankcionálható.

Tárgyalsz vagy beszélgetsz valakivel, kihúzná magát minden alól, azt mondja, "ez olyan kis munka, majd amikor legközelebb jövök, fizetek", persze, mert neked a kis munka nem nehézség, hanem direkt öröm. Boldogság.

Viszontlátod cikkeidet honlapon, arra képtelenek, hogy egy hivatkozást, linket betegyenek, szó nélkül emelik le a fotóidat, 5-6 levélre képtelenek válaszolni, ez egyszerűen arcpirító köcsögség, nem más. Hiszen ingyen van a rövid hírek átvétele, kutyának nem tiltjuk, csak ha valahonnan származik, akkor ugyan dobjunk már egy linket be- mint ahogy mi is megtesszük.

Ez nem hőstett. Ez a minimum.

És olvasom a sajtót, és látom, hogy egyre kevesebb a tényszerű tudás a cikkekben, viszont annál több az alázási szándék.

Néha bele lehet fáradni abba, hogy még azt is megnehezítjük ebben az országban egymás számára, ami amúgy sem egyszerű; vagy éppen azt is, ami egyébként eszünkbe sem jutna.