Hét napon át, a Vörös-tenger vizein.
Ritka jól sikerült a szafari, és ezt most tényleg nem valami kincstári elkötelezettség mondatja velem. Nem voltak negatív kilengések (emberileg vagy szakmailag), viszont sok-sok kellemes élménnyel gazdagodtam.
A túra előtt mindig van az emberben egy stressz. Én olyan vagyok, hogy ha magam szervezem a túrát, mindig aggódom egy sort. Egyszerűen azért, mert ha felvállalom a felelősségét annak, hogy a magamén kívül még egy tucat ember jó hetéről is gondoskodom, akkor szeretem, ha minden rendben megy. Az első időszakban aggódtam a repjegy miatt. Aztán hogy tényleg várnak-e minket. Hogy rendben lesz-e a hajó. Hogy mennyire lesz rugalmas a helyi vezető. Hogy lesz-e probléma az ennivalóval.
Szépen sorban aztán minden helyére került, de addig eltelt 2-3 nap, amikor csak úgy tudtam felengedni a merülésben, ha kamera nem volt a kezemben, csak laza örömmerüléseim voltak. Hiányérzet nincs benne emiatt; és tudom, hogy én csak így érzem jól magam. "Profi", mindenre legyintős koordinátorként nem foglalkoztam volna ezzel, de esetemben erről szó sincs.
A csapatból nem lett nagybetűs CSAPAT, mert nem teljesen olyan volt a túra képe: voltak, akik előtte is jól ismerték egymást, mások meg egész héten kicsit eltérő szférában mozogtak. Megvallom, ez engem nem bánt. Nem vagyok híve az erőltetett összekovácsolódásnak, hiszen mind különbözőek vagyunk. Laciék fotózni jöttek, dolgozni, képekről beszélgetni. A csapat másik fele meg csak jókat merülni. Minek akarta volna bárki a kettőt ötvözni? A terveinkhez pedig Safaga ideális színhelynek bizonyult.
Egy szó mint száz, hazaérve (a gépünk nem hogy késett, de korábban érkezett Ferihegyre!) elégedetten dőltem hátra- és eresztettem is le, ugyanazzal a lendülettel. Mindenesetre könnyen lehet, lesz még ilyen túra. Barátokat továbbra is szeretettel látok majd, és én meg igyekszem gyorsabban ellazulni...
