BúvárBlog

A mai felsülésem jobb megértéséhez először egy régi emléket kell idézzek.

Még évekkel ezelőtt egy hosszú hétvégét akartunk Váton tölteni Klárával. Elindultunk, alkonytájban megérkeztünk, elővettem a kulcsot, és... Nem volt jó. Pontosabban arról volt szó, hogy az otthon található összesen, ismeretlen kulcsokat tartalmazó kulcscsomót elvittem magammal, és abból talán egy volt, amelyik valamelyik zárat nyitotta. Csak azt a kulcstartót hagytam otthon, ami kellett volna. Beesteledett, mire feladtuk a próbálkozást, elindultunk valami szállást keresni. A rémesen drága szeletestei kastélyszálló után egy szombathelyi külvárosi panzióban találtunk szállást. (Hála a tippet adó taxisnak!)

Na, azóta minden egyes váti kirándulás előtt mindig van kulcsellenőrzés. Tegnap este rutinszerűen tettem, mert úgy emlékeztem, hetek óta hurcolom a táskámban, de... rosszul emlékeztem.

Este átnéztem a kocsit, a békásmegyeri lakást, a pesterzsébetit, minden zsebet kiforgattam, aztán reggel, amikor az új inflátortömlő helyére tehető oktopuszt átvettem, megint elmentünk Békásmegyerre, újabb kocsi- és lakásvizit. Bunny már csak kínosan nevetett, én nemkülönben. De ezzel együtt sem volt igazán keserű a mosolyom, és azt is megmondom, miért: jártam én már rosszabbul is ezzel a kulcscsomóval. Pofára estem? Igen. Beterveztem ezt az utat? Naná. Tragédia? Nem, egyáltalán nem az.

És persze a tegnapi "cipeljünk-e palackot" kavarás után ma, ha már nem mentünk sehová, vettünk egy nagy tévét Klára mamájának, így aztán a búváros cipekedést egy másik jellegű cipekedésre cseréltem. Nem csináltam jó vásárt... De itt az egész semittevős hétvége a pihenésre.