BúvárBlog

Búvárként nyilván gondolnia kell az embernek arra is, hogy külföldön, egy vészhelyzet után kit értesítsenek a hozzátartozói közül. Amikor először olvastam az ICE (In Case of Emergency) betűszavas telefonszámról, használhatónak tűnt az ötlet. A lényeg annyi, hogy ICE bejegyzéssel vigyünk fel egy telefonszámot a mobiltelefonba, amit ilyen esetbe hívni lehet. Egyszerű és tényleg hasznos lehet (persze sose legyen rá szükség).

Lehetnek vele problémák? Hát persze. Mindennel! Csak valós vészhelyzetben ki nem tesz a problémákra, hm?

Aztán olvasgattam az Origo cikkét, ahol a mentők és a katasztrófavédelem részéről nyilatkoztak például. Nos, Kis-Guczi Péter, a katasztrófavédelem szóvivője valószínűleg az az ember, akit nem az eszéért fizetnek. Szerinte ez felesleges, mert mindenkinek van a telefonjában "anyu" és "apu". Hogy is nézhet ki KGP mobiltelefonjában a telefonszámok listája? Anyu, apu, feleseg, lanygyerek, fiugyerek, bunko_szomszed, jofej_szomszed, fonok_isten, beosztott1, beosztott2, beosztott3, villanyszerelo, stb?

Szóval csókoltatom az urat! Mert az nem jut eszébe, hogy egy idős, a megállóban összesett ember telefonjában már nincs apu és anyu, mert nem élnek. Esetleg apu és anyu olyan idősek, hogy az ember pont őket nem hívná azzal, hogy kedves gyermekük súlyosan megsérült. Esetleg a külföldön történt esetben szótárazhatna a helyi hatóság, hogy az anyu az mothert jelent.

Ha már az ember nyilatkozgathat, esetleg a fejét is használhatná, úgy gondolom. Bár amikor én először láttam a tévében beszélni az urat, épp egy súlyos balesetről beszélt, és a sínre hajtó Mitsubishi nevét így ejtette: micsubicsi.

Már akkor sejtettem, hogy nem vele jött el a szóvivőség fénykora. Kathi Attila for prezident!

Na ez a nem piskóta, csomószor meghallgattam mostanában ezt a Coldplay-nótát.

Mostanában gyakran bejárják a világsajtót a licitoldalas hírek. Tízdolláros laptopon titkos adatok, 3 fontos fényképezőgépen terroristafotók, véletlenül 20 euróért megvásárolt milliós jacht- olyan hihetően vannak tálalva ezek a sztorik.

Én azért csak azt tudom mondani, nehezen hiszem el őket. Első és legfontosabb érvem az, hogy gyakran járom a licitoldalakat, szoktam vásárolni is, és még soha nem sikerült mondjuk jó és szinte új búvárcuccot venni egy-két eurókért. Ha valaki elkezdi a tételeket böngészni, nagyon fura lenne, ha találna a szó szoros értelmében fillérekért valóban használható cuccot. Szóval a hírekben szereplő árak irreálisak, pláne hogy a sztorik szerint még csak nem is hétköznapi leletek hullnak a vásárlók ölébe.

Arról van ugyanis szó, hogy hiába indít valaki licitet egy eurocenten, az úgyis feljebb fog emelkedni, ha a termék valóban érdekes. Nekem is volt egyforintos aukcióm, aminek tízezer forint felett lett a vége. Így is olcsón adtam el a terméket, de nem is húsz forintért! Azt a licitoldalt a kutya nem nézi, ahol milliós jachtot lehet venni pár ezerért. Gondolj bele, ha te böngészed a hajóhirdetéseket, értesz is hozzá és látod hogy valaki 20 euróval nyerő, nem teszel fel 25-öt, mert neked megér annyit? A harmadik meg 40 eurót, a következő már 100-at (még úgy is töredékár!), és így tovább. Egy tízmilliós dolgot ötmillióért megvenni is jó biznisz, ha tényleg szükséged van rá, és ki tudsz érte fizetni annyit.

Az utolsó furcsaság számomra pedig az, hogy amikor a szerencsétlen eladó látja a licit állását, miért nem cselekedett? Ha van egy ilyen értékű eladó termékem, csak figyelemmel kellene követnem a sorsát! Hogy ne is csalásról beszéljünk, tegyük fel, megkérem egy barátomat, ha már ilyen jó áron van a jachtom, ugyan ő is licitáljon rá. Mondjuk dobjon fel egy kétezer eurós licitet. Hátha lesz más, aki ad még ennél is többet. Ha nem, és a barátom veheti meg? Megtekintés után még mindig visszaléphet az üzlettől, mert mondjuk akkor derült ki számára, hogy nem tetszik a vécécsésze színe... És mindez legális, hiszen ismerősöm ugyanúgy licitálhat, mint bárki más.

Szóval kicsit kamuszagúak ezek a történetek. Lehetnek igazak, persze, hiszen a világban sok furcsaság történik. Mégis azt kell mondjam, aki licitoldalakon keresne ezek után, ne arra vadásszon, hogy vásárolhat magának luxuskocsit pár ezer forintért. A realitás (és ez a nyugati oldalakon tényleg működik is) az, hogy egy idehaza mondjuk ötezerért vásárolható terméket megvesz az ember kettőezerért. Komoly spórolás ez is, az új kislaptopba így vettem memóriát, a hazai ár bőven kevesebb mint a feléért- hongkongi postaköltséggel együtt. Pici kockázata van, de ennyiért megéri, nyilván. Persze tudom, az a bulvársajtóban nem hír, hogy egy korrekt eladó korrekt áron adott el valamit egy korrekt vevőnek... Úgy egyáltalán, ami normális/korrekt, az már sehol nem éri el az ingerküszöböt.

Néha azért jó, ha az ember úgymond otthon dolgozhat. Nem biztos, hogy túl sokat halad előre a melóval, de az roppant kedvező, amikor a tévék délutáni programkínálatából is lehet választani.

Ebben az időszakban szuper műsorok vannak, betelefonálós játékok, ismétlések, egyebek. Oké, egy nagy rakás hulladék az egész, de azért van pár valódi gyöngyszem: itt van mindjárt a délutáni műsorsáv örökös királya, MacGyver. Óriási sorozat! Nemrég azt tanultam meg, hogy két, konnektorba dugott kábelből meg fém gyertyatartókból hogyan lehet defibrillátort rögtönözni. MacGyver kiütötte az áldozatot, akit így sikerült újraéleszteni!

Szóval délután tanulságos sorozatokat lehet nézni, és már nem csak a TV6 adja, hanem a Story TV is, de utóbbi szemét módon levágja a végefőcímet, a remek muzsikával. Ezért tényleg nagy kár. Az viszont elkeserít, hogy Klára fiát mennyire nem hozza lázba MacGyver, nem értékeli a furmányos találmányokat. Szerintem a mai fiataloknak nincs semmi illúziója, szuper-techno ismeretterjesztő sorozatok mennek a NatGeón, Discoveryn, és az ember valahogy úgy érzi, minden megismerhető és megmagyarázható, különösebben mély szakismeretek nélkül. Keveset beszélünk arról, hogy nagyon gyakran ezek a sorozatok is felületesek, vagy megkérdőjelezhető állítások hangzanak el bennük. Mi még kicsit mindig az ártatlanság korában vagyunk, elhisszük, hogy a kertévék reality show-it nem írják meg előre, és valóságos amit a természetfilmekben mutatnak.

Közben meg? Szomorú dolog lesz újra megtapasztalni, hogy mennyire földhözragadt világban élünk, és az orrunknál fogva vezetnek. Bár van ennek egy pozitív oldala: amikor a valóságosnak tűnő dolgokról kiderül, hogy fikció, kicsit jobban hihetünk a tisztán kitalált MacGyver kalandok valós alapjaiban. Legalább újból visszakapunk egy keveset az illúzióinkból.

Festettem. A szoba már szép fehér, a pár nem jól fedett foltot kentem át, és összeszereltem egy szekrényt is, egyébként meg pakolok, könyveket és CD-ket rendezgetek, szóval lassacskán újból lakhatóvá teszem a lakást.

A szép számítógépem viszont csendben elhalálozott, tehát épp amikor használni szerettem volna végre az izmos, nagy monitoros gépemet, és a laptop megmaradt volna hurcolható tartaléknak, ismét vissza kellett váltanom a laptopra. Ami nem egy tragédia, mert ez a gép is jó, sőt, csak nem így terveztem. (Habár, miért is ne köthetném erre a nagy monitort? Mi különbség lenne?)

Mindegy, részletkérdés, nem a legrosszabb felállás az, hogy ha a három gépből egy rossz, akkor a másik kettőből kell választani. Költeni pedig most nem szeretnék alkatrészekre. Nagyon nincs ínyemre az, hogy nézegetem, mi mennyibe kerül a boltba. Konkrétan mocskosul drága minden.

Tényleg nehezen magyarázható, mit ragaszkodik az ember Budapesthez.

Haha, én is elmúltam már 33.

Nem blogolással töltöttem az elmúlt heteket, szó mi szó. Most hirtelen nem is jut eszembe minden; némi morgolódás kísérte a magányos utamat Kalymonsra, végülis jogosan, de hát így alakult, és még merülgettem is; próbálom kialakítani régi-új életemet Budapesten, és hát mivel Kláráék is költöznek hozzám, kissé más hozzáállással láthattam neki a lakás takarításának; leszerveztem egy október végi máltai, és egy decemberi brüsszeli utat, naná, hogy mind a kettő legalább részben búvárkodásos.

Kalymnos nem teljesen az a Görögország volt, amit én korábban megismertem, és ez nem tett neki rosszat. Meg izgalmas volt az a kapcsolat a búvárkodáshoz, amit én még sehol máshol a világon nem tapasztaltam meg. Oké, hogy mindenütt halásztak meg kereskedtek az emberek, de hogy évszázadok óta merülnek ezerrel? Kaptam egy jó kis DVD-t, meg akarom mutatni annak, akit érdekel, milyen is volt ez a szoros kapcsolat a víz alatti világgal. Az én hasonló kapcsolatomra sem volt rossz hatással a 25 fokos vízben a merülés. Persze míg én lubickoltam, a velem egy búvárcsoportban merülő kb. 150 centis lány majdnem csonttá fagyott az 5 mm-es ruhában. Vicces volt, bár neki talán nem annyira.

Jó kis lakás ez a békásmegyeri, ahogy egyre több időt töltök itt újra, egyre jobbnak is látom. Az esti órák csendje, ami Pesterzsébeten elképzelhetetlen volt, azt hozta magával, hogy nehezen alszom el. Nyilván szokatlan az, hogy nincs zaj. A festés a szobákban úgy-amúgy megfelel (jelentős részben saját kezű munka!), de a súlyos élmény az volt, mennyi minden használhatatlan kacatot halmoztam fel ezen az 57 négyzetméteren. Családi vonás tán, de borzalmas volt szedni össze a sok fecni, használhatatlan dokumentumot, funkciótlanná vált tárgyakat. Rengeteg volt belőlük! De már csökken a számuk- valószínűleg soha nem fog lemenni nullára, mint mondottam, ez családi vonás.

Közben a markomba röhögök, mert nagyon jó ritmusban foglaltam be a máltai és brüsszeli dolgokat, ráadásul jó áron. Hogy milyen lesz utazni, még nem tudom, de az biztos, hogy többre számíthatok, mint ami itt van. A napokban Keszthelyen voltunk, Klára visszafele inni akart egy kávét Siófokon. Semmit nem találtunk nyitva. A semmi nem azt jelenti, hogy "keveset", hanem azt, hogy semmit. Bedeszkázott éttermek, kávézók. Néptelen utcák. Sose szerettem a Balatont, és nem is most kerültem hozzá közel. Keszthely azért jó volt, de az sem annyira a Balaton miatt. Az legalább egy élő, lélegző városkának tűnt.

Szülinapoztam is, nem volt semmi különös, nem is vártam/terveztem semmit, kösz, megvagyok, megleszek még egy darabig.

Folytatva a szafaris témát, egy újabb érdekesség jut az eszembe, de ezúttal nem az élővilág viselkedéséről volna szó, hanem a mienkről.

Néha van olyan érzésem, hogy "túltisztálkodjuk" magunkat, az emberek minden nap fél órákat állnak a zuhany alatt, kenik magukat tusfürdővel, dezodorokkal, egyebekkel. Végülis aki mondjuk Pesten lakik, annak van is mit lemosnia magáról, egy buszon, dugóban, irodákban töltött nap után.

Év viszont szerettem volna, ha a hajón minél kevesebben használnak vegyi anyagot. Hogy is néz ki egy szafari? Reggel hat körül kelés, első merülés, reggeli, merülés, ebéd, merülés, pihi, éjszakai merülés majd vacsora. Aki az összeset merüli, az egy nap alatt nagyjából négy órát tölt vízben és víz alatt, ami bár sós, azért szerintem kellemesebb mint a pesti csapvíz. És persze a legtöbben minden merülés után lecsapatják legalább az arcukat, fülüket édesvízzel, és nap végén legalább egyszer egy könnyed zuhanyra is sor kerül. Azt kell mondjam, folyamatosan vízben ázunk.

Ezek után én nem vagyok híve a tusfürdőnek, mégpedig azért, mert a zuhanyzásra este kerül sor, amikor már a hajó az esti kikötőhelyen áll. Védett zátonyoknál, tehát karnyújtásnyira a koralloktól. Az eltusolt, vegyi anyaggal terhelt víz pedig akadálytalanul megy a tengerbe, és ugyan "csak egy csepp a tengerben", mégis úgy hiszem, összeadódik az a mennyiség, amit a nem kevés búvár a vízbe enged. Mindenféle tusfürdők, dezodorok, krémek, napolajak a lehető legváltozatosabb vegyületekkel és illatanyagokkal kerülnek a vízbe. Szóval én említettem ezt a kérdést, magam nem is nagyon használtam ilyesmit, de másokon azért estefelé éreztem az erős illatokat.

Lelkük rajta! Én még napolajat is nagyon-nagyon mértékkel használtam, inkább árnyékba húzódtam vagy felvettem egy pólót. Persze az is benne van, hogy nyilván nem lengett körül csábos illatfelhő, de ez most nem volt szempont. A lényeg az az, hogy kis dolgokat mi magunk is tehetünk az élővilágért. A sok apróságból lesz egy nagy közös végeredmény, és nekem személy szerint nem mindegy, hogy ebben az egyenletben a pozitív vagy a negatív adatokhoz mennyiben járulok hozzá.

Hét napon át, a Vörös-tenger vizein.

Ritka jól sikerült a szafari, és ezt most tényleg nem valami kincstári elkötelezettség mondatja velem. Nem voltak negatív kilengések (emberileg vagy szakmailag), viszont sok-sok kellemes élménnyel gazdagodtam.

A túra előtt mindig van az emberben egy stressz. Én olyan vagyok, hogy ha magam szervezem a túrát, mindig aggódom egy sort. Egyszerűen azért, mert ha felvállalom a felelősségét annak, hogy a magamén kívül még egy tucat ember jó hetéről is gondoskodom, akkor szeretem, ha minden rendben megy. Az első időszakban aggódtam a repjegy miatt. Aztán hogy tényleg várnak-e minket. Hogy rendben lesz-e a hajó. Hogy mennyire lesz rugalmas a helyi vezető. Hogy lesz-e probléma az ennivalóval.

Szépen sorban aztán minden helyére került, de addig eltelt 2-3 nap, amikor csak úgy tudtam felengedni a merülésben, ha kamera nem volt a kezemben, csak laza örömmerüléseim voltak. Hiányérzet nincs benne emiatt; és tudom, hogy én csak így érzem jól magam. "Profi", mindenre legyintős koordinátorként nem foglalkoztam volna ezzel, de esetemben erről szó sincs.

A csapatból nem lett nagybetűs CSAPAT, mert nem teljesen olyan volt a túra képe: voltak, akik előtte is jól ismerték egymást, mások meg egész héten kicsit eltérő szférában mozogtak. Megvallom, ez engem nem bánt. Nem vagyok híve az erőltetett összekovácsolódásnak, hiszen mind különbözőek vagyunk. Laciék fotózni jöttek, dolgozni, képekről beszélgetni. A csapat másik fele meg csak jókat merülni. Minek akarta volna bárki a kettőt ötvözni? A terveinkhez pedig Safaga ideális színhelynek bizonyult.

Egy szó mint száz, hazaérve (a gépünk nem hogy késett, de korábban érkezett Ferihegyre!) elégedetten dőltem hátra- és eresztettem is le, ugyanazzal a lendülettel. Mindenesetre könnyen lehet, lesz még ilyen túra. Barátokat továbbra is szeretettel látok majd, és én meg igyekszem gyorsabban ellazulni...

Hanem én.

Azaz most éppen a testtömegem csökkentésén dolgozom. Ej, jó dolog is néha egy rólam készült fotó; szemtől szemben állni a realitással.

Így aztán mostanában változtattam egy kicsit. A kicsi alatt tényleg kicsit kell érteni: hasonlókat eszem, mint korábban, csak talán más renszerességgel és más mennyiségben. Hasonlóan nem mozgok túl sokat, de azért minden van egy kicsi, pár percnyi. Különösebb trükköm nincs, ezért brutálisan látványos eredmény sincs, de azért az eddig legnagyobb mérthez képest most legalább öt kilóval vagyok kevesebb.

Ez még távol áll a csodától, de nem is szeretném itt abbahagyni. Remélhetően egy kicsit emberszerűbb formám lesz majd, ha felszedni volt időm ezt a sok felesleget, a leadását sem hajszolom értelmetlenül. Az én kis egyéni diadalom nagyjából nyolcvan kilónál kesz-  de nem végződik, hanem inkább kezdődik. Hogy hosszú távon is annyi maradjon. (Feltéve persze, hogy ez a nyolcvan kiló nem hiú ábránd, hanem a realitás lesz.)

Időnként méregetni szoktam a szememmel az ásványvizes kartonokat. Már volt olyan, hogy úgy érezhettem, négy "folyamatosan cipelt" másfél literes üveggel tettem le, és ez azért kellemes érzés. Fogadalmakat nem teszek; magamat ettől függetlenül simán be tudom csapni, más meg igazán nem tudja számonkérni. Azt azért megígérem, ha komolyan nyolcvan közelébe érek, megemlítem itt... Bár ez, éppen úgy mint a fogadalmak, elsősorban nekem fontos.

Azaz a vasút, azaz nem megy, de mégis.

Megint sztrájk lesz, és nekem egyre erősödik az a benyomásom, hogy ezzel a lebegtetett, újra-újrainduló sztrájkkal egyértelmű és kézzelfogható eredményt sikerült elérni: az ország lakossága (kivéve vasutasok és családjaik) vagy kirúgná az elsősorban sztrájkolásban élenjáró vasutasok felét, vagy az egész vasutat tüntetné el a semmibe.

No igen, amióta én hasonló áron tudok vonattal közlekedni Budapest és Debrecen közt, mint ha egyedül autózok (kettesben már olcsóbb), magam is könnyedén mondok le a vasút "szolgáltatásairól". Az idézőjellel is nyilván sokan egyetértenek, mert... De minek ismételjem az annyi helyen megjelent morgásokat, kritikákat? Mind tudjuk, hogy megy ez (vagy hogy nem megy).

Azt egyébként megértem, hogy a vasutas elsősorban ahhoz a vállalati közeghez tud igazodni, amiben maga is folyamatosan létezik. Előrelátást, gondos gazdákoldást, tisztességet a vezetőktől tanuljon? Haha. Sajnos azzal együtt, hogy a mindennapi közlekedés szintjén is erősen megkérdejelezhető a dolgozók teljesítménye, a mindenkori felsővezetés is folyamatos kereszttűzben van. Bár ez a kereszttűz szemmel láthatóan pont őket nem zavarja: vállvonás, a havi pár milliós fizetés meg a 12 havi végkielégítés így is, úgy is meglesz. Nem kell hozzá jót és jól csinálni.

A kisvasutas meg szintén vállat von. Ha már annyival kevesebbet keresek, akkor én meg minek dolgozzak, és főleg, miért dolgozzak jobban, a vasútra a sajátomként tekintve, azt gondozva, értékeit megóvva? Nyilván van egy réteg, aki már érzi és tudja, jó vége annak nem lehet, ha egy ország is ugyanígy fog vállat vonni: rúgjátok ki az összeset, sztrájkoljanak otthon, tagadják meg a mosogatást meg a kertásást. Most még talán felülkerekedhetne a józan ész, nem csak odalenn, de fenn is, átgondolt, új alapokra helyezett vasúti stratégiával és valóban felelős vezetőkkel nyilván lehetne javítani a helyzeten.

Vagy ez ma már irreális, és még sok évig kell adóból fizetni ezt a nyakunkra telepedett óriást? Mintha mi lennénk a vasútért, és nem fordítva. Vagy ők ezt tényleg így gondolják?