BúvárBlog

Ma temettük el Brútusz kutyát.

Az állapota gyakorlatilag egyik napról a másikra vált reménytelenné. Tegnap délutántól teste egyik része már valószínűleg feladta a harcot, az élettelen szövetek kérlehetetlen dögszaggal adták a világ tudtára: nincs visszaút. Nem tudom máshogy nevezi azt a szagot, hiába nézett még ránk Brútusz a szomorú szemével, lábára állni már nem tudott. Miután hazaérkeztem a meccsről, még lerogyott az autó mellé, ahová el tudott vergődni, és szaporán, zihálva lihegett.

Az ember hinni és bízni akar, mindig van mit csinálni, talán másnapra...

Ma reggel már moccanni sem bírt szegény jószág. Behúzódott az egyik üresen álló garázsba, háttal a bejáratnak. Néha felénk nézett, szeme már inkább kifejezéstelen volt. Az egy méterre levő vizet szája elé kellett tenni, lefetyelt, és ahogy álltam mellette, éreztem azt a szagot, és láttam, hátsó lábai már természetellenesen állnak. Soha nem fognak már mozdulni. Az orvos délutánra ígérte magát. Már nem azért hívtuk, hogy gyógyítsa meg. A halált nem lehet.

Bátyám eljött délelőtt, sírt ástunk a kert végében. A kutya közel ötven kilós- ez nem kis feladat. Időnként mi is hangosan zihálva álltunk meg. Bátyám mondta ki, amire én is gondoltam: a kutyának megadatik a békés halál, ha már nincs tovább, nincs értelme. Nekünk nem. Aztán ásás, tovább. Nagy lett a sír, de nem igazán mély. Bele fog férni... Gyökereket vágtunk át, és az jutott eszembe, Brútusz testét egyszer ugyanilyen gyökerek fogják átszőni. De ő még élt és zihált a garázsban fekve.

Délután már nem volt erőm dolgozni. Megnéztem párszor, aztán csak leültem a gép elé. Pár perc munka, erőltetett viccelődés a fórumon... Aztán jött a doktor. Én adtam a kutyára a szájkosarat, én simogattam meg utoljára életében, én fogtam le az injekció alatt. Pár sikkantás, néhány izommozdulat. Anyukám nem bírt ott lenni, én is kijöttem. Az orvos pedig mégiscsak ápolni próbál: a mi lelkünket. Aztán elmegy, pénzt nem fogad el.

Életem egyik hosszú útja, kutya egy nagy kartonpapíron, húzom magam után a kertbe a testét, először egyedül, majd anyukám is segít. A sírba tesszük, pár papírral letakarva, aztán minél gyorsabban végezni akarok a temetéssel. Ez is eltart néhány percig, kifáradok, sírni nincs idő, erő. Most pedig beülök egy kád meleg vízbe, bontottam egy sört, indok, magyarázat nincs rá, ez volt kézenfekvő. És az élet megy tovább, ma még talán dolgozok, a kutya pedig a kertben van, a föld alatt, többé nem néz rám a szomorú szemével, nem vár a kapuban, nem szökik ki az utcába. Bár a sírja nem túl mély, azért tisztességgel eltemettük.

Ő is elvégezte a maga kötelességét, mi is.

Amikor idekerült, talán még csak középiskolás voltam. Idén már krisztusi korba léptem. Nincs mese, kutyamatuzsálem volt Brútusz, talán tizenhat éves, nagy, erős kuvasz, aki végigkísérte életem nagyon fontos szakaszait. Vajon mit látott belőlem? És mit látna akkor, ha még itt lenne pár év múlva is? Így lesz az üresség érzéséből tettvágy. Kétségbeesetten gondolok rá, nekem itt dolgom van! Miért nem írok, filmezek? Pedig nem eseménytelen az életem, mégis...

Brútusz, te üzensz nekem valamit. Azt hiszem, értem.

Nyugodj békében, barátom!