Kissrác voltam még, apám bizonyos ügyei miatt rendszeresen feljárt Pestre, vonattal, csütörtökönként. Mindig este jött haza, az útra vett magának egy üveg kólát, ő nem ivott belőle sokat, nekünk jutott belőle egy pohárral.Ez volt a mi kis kapitalizmusunk. Szóval a kólához, azon belül is elsősorban a Coca-Colához való ragaszkodásom nyilván innen ered. Nem mondhatom, hogy képtelen lennék meglenni nélküle, de azért ma is előfordul, hogy ha bevásárolok, a hűtőből kiveszek egy üveggel az áruházban.
Persze már nem az eredetit, hanem lájtot, mert nem csak a rendszer változott meg, hanem a testsúlyom is. Apropó rendszer: hogy össze fog dőlni az egész, nyilván akkor értettük meg, amikor először kijutottunk nyugatra.
Emlékszel? Gorenje. No, nekünk nem Gorenje volt, hanem Zanussi, de az emlék sok szempontból ugyanúgy maradandó. Sátorozás Münchenben, és amíg a felnőtt férfiak vásárolni mentek, én anyukámmal titokban a müncheni állatkertbe. De nem kellett az NSZK-ig menni "csodáért": Ausztriában láttam először autószalont. Nincs befizetés, aztán várakozás évekig? Csak úgy, rámutatok egyre és vihetem?
Na, most aztán már itt is így van. De minden hibájával együtt akkor is jobban tetszik, mint a Kádár-kor fals világa. Most mondhatok nemet, mondhatok igent. Most vágyhatok drágára és újra, vagy választhatom az olcsót. Akkor meg bemagyarázhattam magamnak, hogy az olcsót meg a rosszat választani éppen jó dolog; másféle úgyse volt.
Talán a döntés szabadsága felett érzett öröm miatt állok meg időnként a kólás hűtő előtt? A radikális változás, az újat, mást akarás nem Che-képben testesült meg előttem, hanem egy üveg barna löttyben? Szeretném hinni, és bízni abban, hogy nem a reklámnemzedék fogyasztási hajlama üt ki már rajtam is. De ha mégis arról van szó, ám legyen.
Tulajdonképpen ugyanis az ízét is szeretem.
