Emlékszem egy középiskolai magyarórára, épp József Attila volt a téma. A vers meg a Klárisok. Megvan esetleg hogy indul?
Klárisok a nyakadon,
békafejek a tavon.
Báránygané,
Bárányganéj a havon.
Szóval elemeztünk az órán, fiatal, lelkes tanárnőnk volt, és hát kérdezgette, mit gondolunk róla. Ilyenkor a stréber a lélek emelkedettségéről mesélt, de a mi, 35 fős fiúosztályunk abban a műszaki középiskolában nem a romantikus hevületéről volt ismert. Nagyon megbecsülendő őszinteséggel egy osztálytársam annyit mondott: szerinte a költő részeg volt, amikor a baranyganés sorokat leírta.
A történet közvetlen utána nem vett váratlan fordulatot, a tanár szerepéhez illően felháborodott, aztán meg az őszinte osztálytársam is, de kisebb mérete ellenére mégiscsak helyzeti előnyben volt: ő adhatott egyest, az osztálytársam meg nem. De a sztori megragadt.
Miért is kellene a múltbeliekre mindig úgy felnézni, mint hangya a katedrálisra? Petőfi nem csajozott? Ady nem ivott? Hát, az ismereteink nem ezt sugallják. De logikus is, én is voltam fiatal is, csapongó is. Nem gyújtottam fel középületeket, de fogyasztottam alkoholt nagyobb mennyiségben, akár közterületeken is. Az egy más kérdés, hogy józanul sem voltam annyira tehetséges, hogy maradandó lírai művek kerültek volna ki a kezem közül, de el tudom képzelni, amint a kissé szabadabban szárnyaló elme is papírra vetett sorokat, amik ellen ma képletesen vigyázzban kell állni.
Talán ezek az emberek a túlvilágon megmosolyognak minket, mert mi nem tudunk mosolyogni magunkon és bizonyos dolgokon. Most okosabban(?) és öregebben(!) én sem tartom kizártnak, hogy ital vezeti valaki kezét, amikor bárányganét és klárist egy versszakban emleget. Attól én még én maradok, JA meg az, aki.
